Bobi és a bálna

 

 

 

 

Igen... Mint már mondtam, Igor, az öreg teknős rengeteg történetet tud innen-onnan. Nagyon unatkoztam, ígyhát, gondoltam felugrom mellé a konyhapultra, és beszélgetek vele, ha már így mami és papi elmentek a boltba... Persze, nem akartam megmondani neki, hogy unatkozom, ezért hozzá fordulok. Vagy hogy hiányzik a társasága... Akkor úgy is azzal jött volna, hogy én, látod, én megmondtam! Úgyhogy csak lekuporodtam az akváriuma mellé, és halkan ütögetni kezdtem az üveget:

-kopp........kopp.......kopp..... Hhhh....... -nem figyelt oda, így hát csak hozzá kellett szólnom- Te.... Hallod, Igor?.... Nem akarsz esetleg így... Tudod... Mesélni nekem valamit?

 

 

-Jajj jaj! Én megmondtam... Hahaha.......!! No, lássuk! Mit meséljek... A hajós, az túl hosszú... A szakadékos, azt majd máskor... Bobiról már úgyis hallottál... A kis ha....

 

 

 

-Várj!!! -ordítottam, és feltapadtam az üvegre- Bobi? Az meg ki?

 

 

 

-Nem mondod, hogy nem hallottál még Bobiról, és a védelmezőjéről? Na jólvan, akkor mondom is! Tehát...

 

 

 

~Boby és a bálna. Bobi egy apró, kíváncsi halacska volt. Mindig minden kalandban benne volt. Mindig jókedvű, és vidám volt. Egy baj volt vele; olyan pici, és gyenge volt, hogy ha valami rosszba keveredett, egyedül sosem tudott "kificánkolni" onnan! Így is volt azon a reggelen is...

 

 

 

Bobi: Huhúúú!! Csá!! Há!! Bálálááá!!! Jeee!!!

 

 

A kis halacska az óriási hínárok között úszkált. Óriási sebességgel! Csak úgy suhant, süvytett, surrant a növények kötzött!!! Igen, igen... Meg is lett az eredménye... Egy nagy, ragadós, zöld hínár állta útját. Próbált megállni, de pont a sok hínárlevél közé keveredett... Azon kapta magát, hogy akárhogy ficánkol az uszonyaival, sehogy se tud kiszabadulni...

 

 

 

Bobi:ÁÁÁ!!! Segítség! Segítség! Hahó! szed... ÁÁ... Szedjetek már ki innen! Valaki! Na!!! se..Segítsetek már... Val....

 

 

 

A rák:Khmm.... *nyissz nyissz*

 

 

 

Bobi:Na végre! Már pont ki.... Mármint: köszönöm....

 

 

A rák, aki pont arra tévedt gyorsan lenyisszantotta a csapdába esett halacskáról a hínárokat.

 

 

A rák:Bobi, Bobi... Miért csinálsz mindig ilyen veszélyes dolgokat, ha nem tudod magad megvédeni? Nincs ott mindig melletted valaki, aki segít megoldani a problémád! Na figyelj....

 

 

Bobi:Jajj! Nem kell a segítséged! Hagyj békén! Tudok én vigyázni magamra, meglátsd!

 

 

A kis halacska villámsebességgel úszott el a rák mellől, és eltűnt a tenger kékjében...

 

 

Már nem látta a kis korallzátonyt, ahol a barátai, és ő él. Mögötte, elötte, minden kék lett, és egybeolvadt a vízzel. A tenge alja egyszerre homokból kőre váltott, és sima sziklák borították a tenger fenekét. Semmi nem volt arra... Egy szál növény, egy árva kis tengerisün, egy ártatlan kis rák sem pihent ott. Minden kopár és kietlen volt... A víz egyre hidegebb és sötétebb lett... Rettentő csend volt. Egy friss buborék, egy kis hullám, de még egy rezdülés csöppnyi hangja sem ért el odáig... Csak ez a hang suttogott a sziklák mögül:

 

 

Hang:Bobi.... SSShhhhh.... Bobi.... Megtalálod majd az igazi védelmeződ...... Csak bízz magadban..... Shhhhhhh......

 

 

Bobi: TTTalán hahaza kkkéne mennnemmmm m m... -hüppent egyet, és mondta mind a hidegtől, mind a félelemtől vacogva. 

 

 

Olyan halkan, csendesen, és óvatosan mondta, ahogy csak bírta de.... De valaki... Valaki szemfüles, valaki sunyi, lapuló, valaki prédára leselkedő.... Hhh.... Ő mégis meghallotta. A kis hal szívverése lassult. Egyre kevesebbet... És ritkábban szusszant... A szeme kezdett lecsukódni, amikor... A tenger végtelennek tűnő sötétjéből előbújt egy óriási, nagy orrú, hegyes fogú szörnyeteg... A cápa.

 

 

Halkan közelebbúszott a kis Bobihoz... A sebhelyekkel és szaggatásokkal teli uszonyával közelebb és közelebb nyúlt hozzá... Míg óvatosan megfogta, és közelebb emelte magához.

 

 

Cápa:Hahh   hahhh hahh..... -dörmögte ördögien mélyhangon- Kis halacska. Kis árva árva halacska. Hát itt vagy. -ekkor valami mosolyféle görbült az arcán, de a leggonoszabb, árulóbb mosoly- Tudod... Sokáig valami ilyenre vágytam. Valami apró, gyönge, finom kis hal betéved az óceán legmélyére. Oda, ahová ilyenfélék nem igen járnak. Vagy ha járnak is, nem mennek ki. Mert itt vagyok én. Hahahahhhhh.........És tudod... Jajj... Hhhh.... Nem igen jár erre senki. Te pedig... Te pedig ártatlan kis halacska vagy... Mi lenne abban izgi, ha itt feküdnél az uszonyomon addig, amig meg nem eszlek? Maximum vacsinak jó lennél... De.... Hahahhhh.... De ha most felélénkülsz, és látod, hogy kinek az ölében pihensz. Garantálom, hogy olyan gyorsan csapkodsz majd az úszóddal, mint még soha!!! HHahhhhhahhhhhahhhh.....

 

 

Pont úgy lett ahogy a kevés préda ellenére a fenevad megmondta. Az árva Bobi pár másodperc múlva ki is nyitotta szemeit. Szívverése felgyorsult, és már a kelleténél is gyorsabban szuszogott. Nem tudott beszélni... Csak a félelemtől nyüszögött, és próbált kificánkolni a cápa óriási, lapos uszonyából.

 

 

Bobi: HH... Jajj.. NNne... Hagyj békén... Ne... Ne!!! -csak ennyit tudott nyüszögni, majd óriássi hévvel elkezedd evezni...

 

 

Cápa: ÖÖmm... Hát jó. -mondta nyugodtan, egy helyben nézve, ahogy Bobi elúszik- Gondoltam adok egy kis egérutat, de akkor gyerünk!!!

 

 

A fenevad mosolygott, majd nagy lendületet vett, és nekirontva a víznek elkezdte kergetni a kis halat a nagy korallzátony felé... Üldözte, üldözte.... Egy szeppenés nélkül kifáradhatatlanul kergette Bobit, aki majd megfulladt, annyit ficánkolt. Egyszer csak egy nagy. Pontosabban valami óriási nagy sötét folt kezdett el növekedni elöttük. Bobi boldogan pillantott rá. Gondolta, az a korallzátony lehet, ahol majd simán elrejtőzik, és a cápa végre békénhagyja majd. Hátra is nézett gyorsan, hogy hol tart a fenevad, mi üldözi.... Lelassul... Talán megáll? Viszont egyszer csak... BUMMM!!!!!!! Hát... A "sötét folt" talán hamarabb ideért, mint ahogy a halacska azt gondolta. És igen... Ahogy gondolod... Nem a korallzátony volt az...

 

 

Bobi lassan hátrálni kezdett, és fejét óvatosan a folt felé fordította... Felnézett, és egy hatalmas bálna volt ott!!! Nézelődött, kapkodta a fejét a két óriási teremtmény között, és nem tudta, merre ússzon el hamar.... Mikor a nagyobbnál is nagyobb bálna szippanott egy kicsit.... Ekkor Bobi a bálna óriási szilái között találta magát. (A bálnáknak nem fogaik, hanem vékonyabb és hosszabb "sziláik" vannak) Bobi nagyon nagyon félt, rettegett.. Nem istudta, most melyik fenevad akarja megenni. Mikor elképzelhetetlenül hangos és mély dörmögés szólalt meg. Mintha le lett volna lassítva, olyan volt. Mélyebb volt még a cápáénál is. Mindent felülmúlt ez a hang:

 

 

Bálna: IDEFIGYELJJJ CÁÁPA......... HA MÉG EGYSZER ÁRTATLAN KIS HALAKAT PRÓBÁLSZ BÁNTANI, SZÁMŰZLEK A TENGER LEGMÉLYEBB BUGYRAIBA, MINT AZ ÓCEÁN URA!!!!! KÜZDJ MEG A SAJÁT SÚLYCSOPORTODDAL!!!

 

 

A cápa elviharzott, és többé nem bántotta a kis halakat. Bobival és a bálnával pedig mi lett? Életreszóló barátságot kötöttek,és örrökké vigyáztak egymásra (főként a bálna vigyázott Bobira)!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Igor?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 A délutáni szunyókálás fontos egy kiscicának! Na meg a reggeli-, a délelőtti- és az esti alvás is... De most a délutániból ébredtem. Csend volt a lakásban. Mintha csak én lettem volna odabent. Gondoltam, a mamiék alszanak. Benéztem a szobájukba, de üres volt minden. Lementem a konyhába, mert szokás szerint kaja kellett. Lefetyeltem is a kikészített tejet, amikor a mami és a papi nagy boldogsággal rontottak be az ajtón:

 

 

 

 

 

-Biztos jó ötlet ez?

 

 

 

 

 

 

 

-Persze, drágám! Nagyszerű...

 

 

 

 

 

-Egy kis kaland nem árt!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Haha! Hahh... HAHA!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem értettem, miről beszélnek, egészen addig, amíg mögöttük óvatos, lassú léptekkel be nem lépett virág. Mégpedig nem is üres kézzel! egy nagy akváriumot hozott, és letette a konyhapult szélére. Persze, nem volt üres... Ki volt benne? Hát persze, hogy Igor. Tudjátok, először, mikor megláttam az akváriumot, arra gondoltam, hogy nem vagyok oda a tengeri kajáért. De igazán akkor lepődtem meg, mikor nem egy hal, vagy bármi, hanem egy öreg teknős lapult a homokban! Na! Ennyit a tengeri kajáról! Nem csak túl öreg, hogy fincsi legyen, de még teknős is??? Így hát nem tudtam vele mit kezdeni; békénhagytam. Egy ideig nagyon kíváncsi voltam, de aztán, ahogy néztem, igazából elég unalmas fazonnak tűnt! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Éppen a kanapékon játszottam. Igazából, teljesen jól megvoltam Igor nélkül de ő mégis hozzámszólt:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Hé. Igen, te ott, fiatal szőrgombóc! -suttogta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megmerevedtem a kanapé tetején. Háttal voltam neki. Lassan, mérgesen hátrafordítottam a fejem, és éles, fintorgó tekintettel néztem rá... Kit nevezel te szőrgombócnak? Hát mi vagyok én? Mit képzelsz te? ha?..... Jó, ezt csak gondoltam. Ehelyett vettem egy nagy levegőt, és odamentem hozzá a konyhapultra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beszélgettünk egy kicsit. Kiderült, hogy ő régen egy tengeri teknős volt, és rengeteg kalandot élt át! Bejárta az óceénokat, meg minden, és szinte az összes tengeri élőlényt ismeri, na meg olyan idős, hogy az összes tengeri történetet tudja. Elvileg valami Némóval is haverkodott!!!!! Na jó. Lássuk be, elősször én is nagyon bevoltam zsongva, de rájöttem az igazságra: Igor egy öreg, lusta, unalmas teknős, aki egész eddigi életét az óceán fenekén töltötte egyedül, és semmi kaland nem volt az életében. Igen... Viszont rengeteg, de rengeteg barátja volt, és ők mindig, minden történetet elmeséltem neki! Tényleg minden mesét tud, és habár néha kicsit tényleg nagyot mond, attól még izgis kis állat!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemsokára rengeteg történetet fogtok hallani tőle is, és nem fogtok unatkozni, megígérem!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kolbász-mentőakció

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Franky kutyus barátommal éppen a bolt-negyednélsétálgattunk. Ez a város belső részénél van. Kis picike, alacsony házikók vannak ott, mindegyik egy külön bolt. Kajálda, ajándékbolt, virágbolt, kisállatkereskedés, ruhaboltok... Ez egy keskeny utca, de ha a végéhez érsz, egy óriási parkolóban találod magad. Franky azt mondta, hogy itt azok az emberek szoktak megállni az autójukkal, akik a szemben lévő piacra mennek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tehát épp abból a keskeny utcából sétáltunk ki, egyenesen az óriási parkolóba. Közben beszélgettünk, de ott annyi autó járt, hogy alig hallottuk egymást. Egy kis úton mentünk, ahol nem üthetett el autó. Ordibáltunk egymásnak, és vártuk, hogy kiérjünk innen, ráadásul, óriási volt a hőség. Ordibáltak az emberek, sokan dudáltak, és a fékcsikorgás hangja sem maradhatott ki a "buliból"... Pont ezért lepődtem meg, amikor Franky megállt, a lábam elé tette a manccsát, jelezve ezzel, hogy álljak meg. (Mentem volna tovább, erre kirakja a lábát! hát ilyet! Úgy álltam ott kimerevedve, mint akinek rászállt egy darázs az orrára: csak semmi hirtelen mozdulat... És közben, amikor hátrahúztam a fejem, akkora tokám lett, hogy az még Dönci néniét is űberelné!) Tehát, fura módon Franky közelebb hajolt, és azt súgta:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-SSS!!! -majd ordibálni kezdett, hogy- Erre!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fejem még mindig vissza volt úzva, és úgy sétáltam, hogy a lábaimat nem láttam a tokámtól... Megráztam a fejem, és futottam Franky után. Ugrált, és kóválygott a kocsik között, mint a parkoló, mint a KÖZLEKEDŐK elött, ígyhát meg sem lepődtem, amikor úgy dudáltak, mintha csak ráfeküdnének a kormányra, és csak DDÜÜ DÜÜÜ és DDDÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜPPPPPPP........ Egyszer csak felugorva egy fekete, parkoló autó ablakához nyomta két első mancsát, és ugatni kezdett!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Franky! Franky, mi bajod van!? Ha? -üvöltöttem a lába mellett összekuporodva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezután intett, azzal a mozdulattal, hogy ugorjak fel a csomagtartóra. Innen pont beláttam a hátsó ablakon. Egy pici, fehér CsIVAVA ugrált a hátsó ülésen. Akkora lehetett, mint én. Pedig tudjátok, hogy nem vagyok valami felhőkarcoló, ha még az íróasztalra is úgy tekintek, mint a Mount Everestre! Miután Franky, és a kiskutya lenyugodtak, kiderült, hogy a csivava fiút Kolbáksznak hívják. Kicsit halkan, de hallottuk egymást az ablakon keresztül. Így mesélte el, hogy a két gazdija bentfelejtették őt az autóban, mikor bementek a piacra. Odakint 30°C volt. Képzelhetitek, hogy a fekete autó belsejében milyen meleg lehetett! Szegény Kolbász majd megsült odabent, és miközben azon gondolkoztunk, hogy segítsünk rajta, kipattant a fejéből az öltet: előreugrott az első ülésre, és a kesztyűtartóból kivette a gazdái közös képét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-A papi kék, a mami pedig piros pólóban van! -mondta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Papi, és mami... Mintha csak magamat hallottam volna! Bementünk a piacra. Ott szokás szerint hűs volt. Ez olyan hely, ahonnan nem zavarják ki az állatot, de azért a pultokhoz nem engedik, így nem ártott, ha nem voltunk feltűnőek, és bár kerülgettük az embereket, próbáltunk sunyik lenni... Nagyon sokáig kóboroltunk odabent, és közben nagyon aggódtam a kis Kolbászért... Franky viszont nem engedett ki egyedül, hogy megnézzem, nehogy bajom legyen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Épp a sarkon fordltunk be, amikor kiszúrtuk, hogy egy "kék és egy piros alak" egy óriási görögdinnyét vizsgál. Odarohantunk, de mielőtt Franky belekezdett volna a heves ugrálásba, és az óriási csaholásba, gyorsan berántottam az egyik pult alá. Le volt takarva földig érő ponyvával, így nem láttak meg. Franky nem értette miért is vonszoltam be ide, de mielőtt kiugrott volna, gondoltam: majd én beszélek a fejével, majd nem túl mély, de hatrozott hanggon belekezdtem:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Idefigyelj, vizsla barátom! Miattam csaphatsz itt cirkuszt, mag hangoskodhatsz, de mindössze annyira jutsz vele, hogy minket kiküldenek innen, Kolbászból pedig főtt kolbász lesz, mire visszaérünk a kocsihoz. És ha mustárral, ha kenyérrel tálalod, nem hiszem hogy bárki is örülne neki! Tehát kell keresni valami kevésbé durva megoldást! Szóval most elmegyünk a ........

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És ekkor lépett rá az eladó Franky csóváló farkára,  ami kilógott a ponyva alól. Akkorát ordított, (mármint a kutya), hogy az eladó később seprűvel kergetett ki minket. Nem futottunk túl messze, mert valaminek nekientünk. Két óriási, fehér gatyás láb volt. Az égig értek, és véresek voltak!!! Lassan, és csendben hátráltunk, de egyszer csak egy nagy, vérengző, szőrös pacák hajolt le hozzánk egy nagy bárddal a kezében... Rettenetesen ilyesztő volt! Már azt hittük, hogy előbb lesz belőlünk lakoma, mint Kolbászból, amikor... Ránkmosolygott, és egy kicsi húst nyújtott le Frankynek. Viszont a kutya kiszúrta a megoldást, méghozzá a pulton! Fel is rakta a manccsát a húsok közé, és a bácsi levette neki, amit kért: a legnagyobb kolbászt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elfutottunk, vissza, a dinnyékhez. A csivava gazdái még mindig ott voltak. Franky szaladt, és hozzájuk érkezve, megráncigálva a férfi nadrágját lerakta eléjük az ételt. A gazdik először felhúzták a szemöldöküket, és furán néztek. Majd hirtelen felkapták a fejüket, és egymásra nézve azt kiáltották:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Kolbász!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kis csivavát, Kolbászt sikerült megmenteni, és végül nem tálalták se mustárral, se kenyérrel. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy időben segítettek rajta. Nagy hőség közeledik. Ne hagyd a kisállatod a kocsiban!!!! Vigyázz rá! Kedvenced nem csak rosszul lehet, megbetegedhet, napszúrást kaphat, de még le is éghet... Gondoskodj róla is, hiszen őt is megviselheti a nagy meleg!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Barátság...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Az egész történet halloween előtt pár nappal kezdődött....... Gondoltam, elég jó volt a multkori buli, hát miért ne rendezhetnénk egyet halloween-kor is?! Jó ötletnek tűnt, de egyedül nem lettem volna rá képes, szóval az első két ember/állat akikre gondoltam, az Virág és Pamacs volt... Pamacs persze közelebb volt, így hozzá igyekeztem először. A nap alja éppen hogy látszódott, vagyis... Vagyis kora reggel volt. Bőven volt még időm átgondolni a dolgokat a buliig. Amíg a ház felé tartottam, gondolkoztam is a díszeken, a zenén, a személyeken, meg minden fontos dolgon, amiket majd a skacokkal is meg kéne beszélnem...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy kiértem az utcára (mert igen, eddig a lakásban kóvályogtam), láttam, hogy Pamacs gazdái hevesen rohangálnak össze-vissza, kiabálnak egymásnak az udvar másik feléből, és pakolásznak a kocsiba... Vállatvonva bementem az udvarba, gondoltam ott találom Pamacsot, de sehol. A macskaajtó le volt zárva, viszont az ajtó nyitva volt, úgyhogy ott mentem be. A környékbeli állatok tudják, melyik haver házába engednek be a gazdik, és melyik házból zavarnak ki. Esetleg seprűvel!!! ÚÚÚ!!! Szóval Felmentem az emeletre Pamacs "kuckójához", de nem volt ott. Minden kis játszóhelyét felkutattam a pici alagutakon, minden lyukon és bunkeren át, de sehol senki. Kiabálhattam, azt nem hallota volna meg, mert a gazdijai hangoskodtak... Lerohantam a lépcsőn (meg persze legurultam pár lépcsőfokot), és onnan láttam egy furcsa dobozt a konyhában. Eszembe jutott!!! Ilyenben vittek engem is, amikor utaztunk! Odafutottam, és Pamacs benne volt. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Pamacs! Miért vagy itt? Ebben? -mondtam, miközben ráncigáltam a szállítódoboz ajtajának zárját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Jaj, Szoffy! Segíts! Mi ez az izé, amibe bezártak? -kiabált Pamacs, és forgolódott össze vissza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ne mozgatsd a dobozt! Próbállak kisza......

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nyugtattam, de egyszer csak hopp!!! A gazdi fogta, felkapta, és elrohant vele. Gyorsan kiszaladtam a kocsihoz, ahova berakták a dobozt. Még nyitva volt az ajtó. Magas kocsi volt. Nem tudtam felugrani. Mert hát, amúgy simán beugrottam volna! A gazdik úgy is kitettek volna, ha nem akarták volna, hogy velük menjek! Álltam, és néztem, ahogy berakják Pamacsot az autóba. Ahogy a gazdi előre ment, hogy becsukja az ajtókat, Pamacs csak ezt kiáltotta:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ég veled, Szoffy! Hiányozni fogsz....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Majd BUMM!!! Csapódott az ajtó, és én csak rémülten félreugrottam. Majdnem bele az árokba! Kikanyarodott, és száguldott el az óriási kocsi az utcából... Éreztem, hogy felesleges utánafutnom, mert nagyon gyors, és ha utolérem se tudom megállítani! Álltam, és csak néztem, néztem..... Hosszú utca volt. Láttam, ahogy az autó egyszer csak eltűnik a por mögött... A könnyem majd kicsordult... El sem tudtam hinni!!! Egyszerre több száz és száz gondolat futott át az agyamon. Hova mentek, miért mentek, mikor jönnek, ha egyáltalán jönnek!!!?????

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem! Nem! Ilyenkor még a legrosszabb is eszembe jut! Nyugi, Szoffy! Mondogattam magamnak a nyugtató szavakat, majd szaladtam! Gyorsan! Nekifutásból átpréseltem magam a kerítésen lévő kis résen, majd beugrottam a macskaajtó, utána egy bukfenc, majd befaraltam, megfordultam, felrohantam a lépcső, berontottam a szobába, és puff!!! PFFFFFF.......................... Ráugrottam a kanapéra, és belesüllyedtem a párnák közé...... Kiterültem, majd bámultam a plafont.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Jó. Vegyük át! Gyorsan készülődtek, vagyis siettek valahvá! Jó!!! Erre egy paprika is rájöhet! Nem! Gondolkozz!!! Mondjuk... A "Szia", meg a "Hiányozni fogsz" mit jelenthet? mit?........ NE! Talán nem jön vissza!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kimentem sétálni. Gondoltam, levegőzök egyet. Csak úgy céltalanul mászkáltam. Ilyenkor kicsit a lábunk elé is kell nézni, mert ha betévedünk egy kertbe, ott aztán bármi történhet!!! De engem most ez sem érdekelt! Csak mentem, és nem gondoltam semmire ilyet még nem éreztem, hogy nem érzek semmit... Csak mentem, és mentem, és olyan lassan, hogy ha véletlen nekimentem volna valaminek, azt csak éppen hogy megérintettem, aztán kikerültem, és mentem tovább........ Először mindenhol csönd volt, nem hallottam semmit. Majd egy ismerős hangra kaptam fel a fejem; Virág volt az. Így köszöntött:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szoffy! Szoffy! Tudod, mire gondoltam? Rendezhetnénk egy bulit! Halloween-i rémbulit! Minden tele pókhálókkal, meg szellemek, csontvázak, füst... Rémisztő zene... És csak a környék legbátrabb állatai jöhetnek! Szuper lenne!!! Na? Mit szólsz hozzá?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Néztem rá, jó magasra, kerek szemekkel... Gyorsan odabújtam a lábához... Elsétáltunk a kiserdőbe. Közben mindent elmeséltem neki...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Aztán már nem láttam az autót -fejeztem be rebegő hanggal...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Úr Isten, Szoffy!!!! -állt meg egy pillanatra, majd folytatta és ment tovább- Bárhova mehettek! Utazhatnak, kirándulhatnak, vagy.... Vagy elköltözhettek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem volt túl megnyugtató, hisz erre én is rájöttem.... De hát, Virág se tudhat többet... Mindenki olyan okos, mint egy paprika??? Nem sétáltunk tovább... Virág nagyot sóhajtott, megállt, nekidőlt egy fának, majd lassan leült a tövébe... Csodálkoztam, mert igaz, hogy jóban volt Pamaccsal, de ő neki mégis csak egy állat volt a faluból... Ennyire csak nem érintette meg a dolog... Odakuporodtam az ölébe, lehajtottam a fejem, és halkan mondtam neki:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Mi a baj?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Tudod, Szoffy... Tudom, hogy érzel... A legjobb barátnőm is elköltözött egyszer... Mindenhova együtt mentünk, szinte mindig együtt voltunk... De elment... Pedig megígérte, hogy sosem hagy itt... De, tudod, nem tehet róla! Ahogy Pamacs sem. Mondja meg a gazdijainak, hogy nem akar menni? Nem lehet... És nem csak azért, mert nem értenék... Tudják, hogy szerettétek egymást... De  mégis csak a gazdijai. Tudod, az emberek és az állatok kapcsolata nem olyan, mint két emberé... Még ha tényleg nagyon erős is a kötelék, akkor sem értik meg úgy egymást... Akkor sem tudják teljesíteni egymás minden kívánságát, valamelyik félnek mindig erősebb az akarata..... Szomorú, de ez van. Pamacs sem dönthetett volna máshogy...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mondta, és csak mondta, majd lehajtotta a fejét, és rámnézett. Gyorsan becsuktam a szemem. Azt is hitte, hogy alszok, és úgy hiszi, hogy nem hallottam, de jó volt elmondani... Persze én az egészet hallottam. Simogatni kezdett, és közben a másik kezével törölgette a könnyeit. Néha résnyire ki-ki nyitogattam a szemem, hogy megnézzem jól van e, mert hát valamikor vigyázni is kell rá, és ilyenkor ez az én felelősségem...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Eltelt egy hét... Aztán kettő... A szobámban egy újságpapír volt a földön. Mind a négy sarkában volt valami. Az egyikre egy cserepes növény, de csak picike, mert én tettem rá. A másikon egy játék egér, amit valljuk be, mindig le akartam támadni... De megálltam. A másik kettőre pedig egy-egy kő, amit egy cserép alljából gurigattam egészen idáig... Tehát ki volt feszítve az újság. Minden nap, Pamacs "eltűnése" óta húzok egy rublikát, de csak óvatosan belekarcolok egy csíkot a papírba, hogy ne szakadjon szét... Kora reggel, amikor felkeltem, óvatosan, szép lassan leburultam a kanapémról, majd odavonszoltam magam az újsághoz... Lassan belehúztam óvatosan egy csíkot, majd (mivel múltkor elfelejtettem), megszámoltam a csíkokat... Ez volt a tizenötödik... Lassan felmásztam az ablakba. Átnéztem Pamacsék háza felé, a szobájára. Már teljesen beleéltem magam, mintha ott lennék... Amikor... Már biztos voltam benne, hogy elköltöztek... Biztos! Nem lehet más! Itthagyott! Hogy is lehetett volna másképp!? Dühösen leugrottam az ablakból, arrébb rúgtam a két követ, beleharaptam a plüss egérbe, elhajítottam, neki a falnak, majd széttéptem, és összegyűrtem az újságot! Nem icike picike, apró darabokba, hanem egy nagyra! Tapostam, összenyomtam, majd beugrottam a kanapéba, és sírtam... Hogy történhetett ez velem? Hogy történhetett ez vele? Hogy történhetett ez egyáltalán???

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemsokára már közeledett a karácsony. Nem számoltam a napokat, csak onnan tudtam, hogy a papi meg a mami díszítették a házat... Nem tudom, milyen nap van, hogy hány napja történt a dolog, és hogy hány nap múlva lesz karácsony... Majd megtudom, ha eljön... Azóta is minden egyes nap gondolok Pamacsra... Nem tudtam túltenni magamat rajta... És úgy gondoltam, nem is fogom egy hamar...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Átlagos reggel volt... Legalábbis, akkor a megszokott. Pamacs gondolatával fekszek, és vele is kelek... Kezdtem megszokni, bár még mindig letört vagyok miatta. Kiléptem a szobából, és úgy húztam le magam a lépcsőn, mint aki egész éjszaka a sivatagban kóricált... Olyan szomjas voltam, mint egy kiszáradt növény, amit hetek óta nem öntöztek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Vizet! Vizet! -krákogtam- Vize..... Azta kutya meg a macska meg a mindenféle kaméleonos katicabogaras ÚRISTENIT!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A lépcső felénél álltam, de majdnem ledőltem! Tátott szájjal forgattam a fejem! A szomjúság-érzet rögtön elmúlt! Az egész lakás csillogott villogott, mindenhol csillagok, meg télapók felakasztva... Jó, azért nem úgy felakasztva, ennyire nem vagyunk barbárok, hogy a télapót fellógassuk! De, biztos! Legközelebb meg szögeket rakunk a kandallóba, mi? Lepörögtem a lépcsőn, mint egy idióta... Forogtam, de közben kerek  szemekkel és tátott szájjal egyre csak bambultam... Olyan voltam, mint egy csodálkozó, dagadt, szőrös virsli, amit csak úgy eldobtak a lépcső közepén... Gyönyörű volt minden! A gazdik nagyon szép munkát végeztek! És most jön az, amit a lépcsőről nem lehetett látni: Figyelem, dobpergést! RTRTRTRRTRTRTRTRR TSSZZ!!! A gyönyörű, óriási karácsonyfa! JAJJ!!! Láttátok volna, milyen gyönyörű volt! Angyalkák, cukrok, meg mindenféle gömbök rajta... Jajj!!! Be csodás teremtés! MI? Nem vagyok én költő, vagy mi! Ahogy leértem, még ugyan úgy, nyitott szájjal elvergődtem a konyhához, a tálkámig. Onnan friss mézeskalács illat áramlott ki... De olyan! Gyerekek, fiúk, lányok, kutyák macskák, mongúzok, tehenek.... ÓÓÓ... Mindenki rögtön hanyattvágódott volna az illatoktól! Csak bámultam a fát, a nyelvem meg gördült lefele, majd mint egy felcsavart szőnyeg, CSATT! Kiesett a számból... Még mindig csak előre bambultam, közben lógott a nyelvem, mint egy kifáradt kutyának, és egyre lejjebb ereszkedett a fejem, hogy ihassak a tálkámból. Lejjebb, és lejjebb mentem, már szinte kitörött a nyakam, de a tejet még mindig nem éreztem... Lejjebb, és lejjebb mentem, néztem a fát, aztán egyszer csak BUMM!!!! Lefejeltem a tálat, ami meglepő módon tök üres volt! Ilyenkorra a mami már rég ki szokta önteni a tej-adagomat! A papi ült a kanapén, olvasgatta a friss forrócsokiját, és lassan kortyolgatta a finom újságot... Vagy mi?? JÓ jó.... Bocsi, fordítva... Már érzem a számban a friss forrócsokit és a mézeskalácsot! De akkor mégis, még mindig a tejemre vártam! Megfordultam, benéztam a konyhába, ahol a mami már kora reggel sütögetett... Nem akartam dühösen nyávogni, mert hát, láttam hogy sok a dolga... De akkor is, hahó! Szomjas vagyok! Kiszáradtam! Emberek! Nem azt kértem, hogy adjon egy szexi sziámi pincér luxus-koktélt olyan kis esernyővel, meg gyümölcsökkel, hogy úgy érezzem magam, mint egy sztár! Hűű!! Szoffy a szuper díva! Már látom is a paparazzikat! Napszemcsi, meg szexi rózsaszín bikini! VÁÓ!!! Épp álmodoztam, amikor megéreztem a csodás fahéj illatot... Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek a szupermodellkedésből, majd megláttam az orrom előtt egy tálat, valami lábos félét, benne a gőzölgő langyos tejecskével... Mami beleöntötte a tálkámba, majd visszament a konyhába, és kivette a sütőből a frissensült mézeskalácsokat... Megrohamoztam volna azt is, de végre! Innivaló!!! De várjunk csak, ha ez itt tej, az ott mézeskalács, az meg ott forrócsoki, akkor minek van fahéj illata??? Mindegy! Tej! Belevágtam a fejem a (most már nem üres) tálba, és lafatyoltam! Még jó, hogy volt ott egy kis szőnyeg, mert amit nem ittam meg tejet, az se maradt a tálban! Lecsattogtam a szőnyegről, és jóllakottan odaültem a papi ölébe, aki (tudjátok), kortyolgatta az újságot...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hamar sötét lett. Nem is tudom, hány óra körül lehetett, tudjátok, macska vagyok, nem géniusz, hogy mindent tudjak! Tehát nem igazán néztem az órát... Épp sétáltam fel a szomámba, mert hát, álmos még nem voltam, de gondoltam, este fele van, nem zavarom a mamiékat, hadd pihenjenek! Tehát sétáltam felfelé, és megszólal valami karácsonyi csingi-csengi zene... Úgy megijedtem! A lépcsőn a kanyarból majdnem ráestem a karácsonyfára! Végül imbolyogtam egyet, aztán megálltam az egy, két, há.... Aha, mind a négy lábamon! Na jó! Vicc volt! Ennyi gógyim azért van! A mami megint épp a konyhában volt. Rájöttem, hogy a zene a (dobpergést kérek ismét: TRTRTRTRTRRTRTR::: TSSSZ!!!) a csengő volt! A mami véletlen beejtette a mosogatóba a tálat, a papi, aki kis, csilli-villi dobozokat vett elő, pedig lerakta a fához az utolsót is... Megállt a lélegzetük is! Egy pillanatig csönd volt, majd a gazdik szemei egymásra meredtek.... Papi gondosan megigazgatta az iszonyú ronda, karácsonyi pulcsiját, a mami villámgyorsan ledobta a kötényét, és az ajtó elé rohantak. Ajtót nyitottak, mondván, hogy:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Boldog Karácsonyt!!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Félreálltak, mire egyszerre rengeteg vendég zúdult be... Először mindenki idegennek tűnt, de ahogy jobban megnéztem őket! Joe bácsi? Rose néni? Jeffersonék ("Dzsefferzonék")??? Még Dönci néni is ott volt! Ja, elég ciki volt, mert nekünk jó nagy az ajtónk, ezért kettesével jöttek be az emberek... De a jó nagy... Izé... Házméretű, puffancsot, a Dönci nénit, na, azt a mögötte maradt vendégek szuszakolták be az ajtón... Rendesen beleizzadhattak a ronda, viszketős rénszarvasos pulcsijukba! Tudni illik, ilyenkor a sok finomság, és dísz miatt nem igazán engednek be állatokat a mamiék. Pont ezért meg is lepődtem, mikor a sok láb között itt-ott megláttam egy két mancsot. Persze egyetlen állaté volt mind a négy. Mancsok... Hmm... Ismerős mancsok.... Olyan kis foltos, puha, apró....... A tömeg szétszéledt, és a sok láb közül kilépett.... 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Pamacs!!!!!!! -ordibáltam, mint valami gyogyós...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szoffy! Végre! Szoffy!!! -kiabált Pamacs is, majd nekifutásból felugrott mellém a lépcsőre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miközben Pamacs gazdái átadták a mamiéknak a szuveníreket az utazásról, Pamacs elmesélte az egész sztorit... Kiderült, hogy a gazdijai valami kis kiruccanást terveztek, és oda mentek! Közben szegény barátomat, aki szintén azt hitte, hogy költöznek, valami állatmegrázóba, vagy hova zárták, ami félelmetes volt, mint egy börtön! Majdnem megzabálták a veszett korcsok odabent, de Pamacs kitetováltatta a bicepszét, menő pánk sérót vágatott magának, motoros lázadó lett belőle, és kiütött mindenkit, aki ott volt, na meg a....... Legalább is erre gondoltam, amíg el nem mondta Pamacs mégegyszer, lassan... Tehát kisállatmegőrzőbe vitték, ahonnak mikor jöttek vissza, elhozták, és aranyos állatkák voltak ott. Egy bulldoggal össze is haverkodott( mondtam én hogy kemény gyerek ez a Pamacs), de ez a bulldog kis félénk, aranyos volt... Elmondták neki, hogy a gazdik csak kiruccantak, majd visszajönnek, de addig jó kezekben vannak... Azt is mondta még Pamacs, hogy nagyon hiányoztam neki, és minél hamarabb látni akart...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Karácsonykor is nagyon jól szórakoztunk, és persze a szilvesztert is együtt töltöttük! Örökre barátok maradunk! BOLDOG ÚJ ÉVET NEKTEK IS!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Buli a haverokkal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A papiék szeretnek bulizni... Na, ezt most ne úgy képzeljétek el, hogy rock zene dübörög, mindenki kinyújtott nyelvvel, őrülten ugrál, a fények, meg mint a diszkóban! Inkább csak halk, nyugis zene, meg beszélgetés... Uncsi szokott lenni! Most is bulit akartak rendezni, és mivel Virág mostanság rengeteget jár ide (nagyon jóban van mamiékkal), megkértem, hogy szóljon nekik, mi lenne, ha valami ütősebb bulit rendeznének. Ő is segítene! A papiék beleegyeztek, ezért másnap (szombat) már pakoltunk is... Virággal, papival, meg John bácsival, aki éppen szabadnapos volt. Kiraktuk a grillsütőt, asztalokat, székeket, napernyőt, és Virág még a hangfalakat is segített összerakni (amire a papi egyedül nem nagyon lett volna képes)! Szóval, pakoltunk, a mami meg sütit sütött... Végül, mikor minden kint volt, a díszítés is fel volt rakva, és a süti is megsült, kivittük a husit... Szótam Virágnak, hogy beszéljen mamival...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Mondja, áthozhatjuk Szoffy pár barátját?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Hát, Virág... Nem szeretném, ha állatkert lenne itt, de néhányról lehet szó...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Köszönöm!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Virág felkapott, és rohant ki az utcára... Ilyenkor azt mondta:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Amelyik barátodat ismerem, kihívom... Addig menj el a többihez... Itt várlak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Futottunk mindenkihez, valahol még egymásba is botlottunk, mert elfelejtettem, hogy őt már ismeri... Egyre többen, és többen lettünk... Mindenki hívott mindenkit... De egyszer csak Virág kiáltott:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Állj!!! Elég sokan vagyunk már... Az, aki még nem volt Szoffy gazdáinál, az menjen haza!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Páran lassan, lehajtott fejjel elkullogtak... De azért páran maradtunk! Mondjuk Franky, Pamacs, Lucy, Doris és Spark, Pasar... Visszamentünk a kertbe...  Addigra már papiék minden barátja ott volt. Mama, meg pár barátnője a kisasztalnál teázgatott... Papi, a grillsütő mellett állva, pár barátjával beszélgetett, nevettek... A zene is jó volt, meg a hangulat is... Kezdett sötétedni... Már mindenki evett, inkább sütiztek, ittak, meg táncoltak... A papi felment, és a teraszra kirakta azt a jó lámpát... Menő fények voltak... Nevettünk rengeteget, de a legmulatságosabb az volt, amikor a hátsó kiskapu előtt elvvezetett, hangfalhoz való zsinórokban Pasar megbotlott... Beleesett a vízbe!!! Persze, nem lett baja, de még ő is velünk nevetett!!! Az egész tök jó móka volt! Jól éreztük magunkat. Mindenki azt mondta, máskor is rendezzünk ilyen jó bulit! De én csak azt mondtam:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Virág nélkül nem ment volna!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Messze a közelben?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint tudjátok, az udvaron sok sok izgi dolog van... Beleértve a patakot is, ami mögötte folyik. Odakint a patak mellett üldögéltem, ésvártam, hogy jöjjön hal. Megfogni nem tudom, de vicces, amikor megijed! Viszont nem jött arra egy árva lélek sem... Ember oda nem fér be, mert a partját sűrű bokros, fás rész takarja... Ott csönd van, és csak a vízfolyást hallani... Meg is lepődtem, amikor brekegést hallottam... Hát találjátok ki, mi ugrott ki a bokorból! (nem, a mókus nem brekeg) Egy béka!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Brekk! Mit csinálsz itt, barátom? Csak nem halra vársz?  Az erre mostanság nem jön, várhatsz rá!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Tudod mit csinálok?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-...Brekk!...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Elkaplak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azzal átugrottam a vizet, és átvágtatva az udvarunkon, a kerítés alatt,  az erdőben, folyton csak a béka után ugráltam! Egy időre még azt is elfelejtettem, hogy; hé! Én macska vagyok! Mért ugrálok? És meg is álltam pihenni... körül néztem, és nem láttam a házunkat sehol! A környék se volt ismerős! Jó, környék... Egy udvarban voltam, aminek a kerítése óriási, és átláthatatlan! Hosszú pihenés után, nézzétek, megint ki jön ki a bokor mögül! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Mármegint te?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Brekk! Hol vagyunk?!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem tudom! Látod, ez is a te hibád! Eltévedtünk!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kóvájogtunk egy kicsit az udvarban, amikor kijött a házból egy nagy, mérges néni!!! Kiabált,meg sikítozott!!! Aztán hozta a seprűt!!! Közelebb,meg közelebb jött,és paff...... Fölöttem levelek, mellettem levelek, alattam meg... Víz!!! Gyorsan kiugrottam a patakból... Várjunk! Patak! Bokor... Bementem a kiskapun, és... Ez a mi udvarunk!!! Körbefutottam az egész udvart, ezt kiáltozva:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Végre itthon! Végre!!! Olyan messze voltunk, olyan sokáig!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Brekk! Valójában, csak a szomszédban voltunk, és nagyjából 2 percig... Brekk!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nekem viszont egy határral távolabbnak tűnt, és körül-belül 2 órának! Mindegyis! A lényeg, hogy máskor nem arra megyek, amerre látok!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Találkozás Virággal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szobámban, és a lakásban, sőt, még az udvaron is rengeteg izgi dolog van... Még el ismehetnékegykicsit itthonról, de én akkoris idebent, a szobácskámban kuksolok, és unatkozok... Ilyen egy lusta macskát!!! A kanapémat kapargatom, még a gépet sincs kedvem bekapcsolni... (Ezt is később írom.)Egyszer csak dörömbölést hallok, meg csengetést...Kiabálást!!! Nagy hangzavar lett! Lerohantam a lépcsőn (pontosabban leburultam)... A mami eldobta a sütőkesztyűjét. Szó szerint! A papi meg nemis kelt fel a nagy zajra, csak arra, hogy alvás közben, csukott szemmel, nem tudja olvasni az újságot,mert a mami rádobta a sütőkesztyűt! Zavarodott arccal körbenézett, a mami meg rohant az ajtóhoz. Kinyitotta, és egy kislány szaladt be ijedten... Néztünk, hogy most mi van.... A lány lihegve mondogatta:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Elnézést, csak egy nagy kutya kergetett! Köszönöm, hogy beengedtek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem kérsz egy pohár vizet? Kedves...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Virág! -vágta rá a mami szavaira a lány- De igen, köszönöm!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ülj csak le! -udvariaskodott a papi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A lány leült a kanapéra, én meg odarohantam hozzá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ismerősnek tűnsz nekem! -az ő szeméből nyávogtam neki, közben meg vizsgálgattam, ki lehet ez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Én vagyok az! Nem emlékszel?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én meg néztem, kihez beszél ez?!... Körülpillantottam, de senki sem szólt hozzá... Felkapott az ölébe, és felállt... Elkezdett ringatni, mint egykisbabát... De nem úgy, mint Dönci néni!!!!! Dehogy is!!! Finoman, lágyan... El is aludtam, és addig nem keltem föl, csak amikor már nem volt itthon. Másnap kimentem az utcára Pamaccsal. Elmondtam neki a tegnapit, és meséltem neki a lányról...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem is tudom... Nem találkozhattatok már?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem hiszem! Vagy lehet... Nem is tudom, Pamacs! Ez fura!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beszélgettünk, amikor valakimegszólalt a hátunk mögött:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ti meg mit kerestek itt? Szoffy!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hátranéztem, és a lány volt az...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ó! Már alig vártam, hogy találkozzak vele! -Súgtam Pamacsnak, miközben a lány a kezében fogott... Mint az a kislány Denit...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ó! Szoffy! Én is vártam, hogy találkozzunk! -mondta vissza a lány, mintha értené, mit mondok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Mi? Hozzánk beszélsz?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Igen! Van itt más is rajtatok kívül?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ekkor minden elsötétült... Gondolom elájultam, mert a lány... És akkor ott simogatott az ölében engem, meg Pamacsot. Ahogy felnéztem, a kilátást óriási, lombos fák takarták el... A kiserdőben voltunk, egy vastag fa tövében... Kénytelen voltam tovább folytatni ezt a hosszú, és különös beszélgetést:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szóval, akkor tisztázzuk! Nem ájulok el, nem húzom a szót! Tee moost éérteed, aamiit moondook?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Iigeen! Egész kiskorom óta rengeteg állatom volt... Nagyon jó kapcsolatban voltam velük! Sohasem gügyögtem az állatoknak, rendesen beszéltem hozzájuk, mintha értenének... Nemsokára rájöttem, hogy tényleg értenek! És mivel elhittem, hogy értik, amitmondok, én is kezdtem megérteni őket... Végül már annyira, hogy amit más csak miaunak és vaunak hall, azt én tisztán értem! De nem tudja senki... Csak az állatok!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Az okés! Szóval te egyfajta Msr. Doolittle vagy... Pamacs, neked magyarul is: Miszisz Dulitl, aki ért az állatok nyelvén...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Jó, jó! Tudom, Szoffy!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-De akkor, kedves lány... Mért vagy nekem ilyen ismerős?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-A nevem Virág... Azt hiszem, egyszer láttalak már,amikor a kutyám, meg egy nagyobb kutya...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Deni!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Igen! Szóval te vagy az!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Ugye Deni jól van? Mond!!! Kérlek!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Eltörött az állkapcsa, vasak voltak benne, meg minden... De már kiszedték neki,és Deni újra boldog,és egészséges kutyuli!!! Talán nemsokára találkozhatnánk is!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Örültem neki, hogy Deninek semmi baja... Alig várom, hogy Pamacs is megismerhesse! Boldog vagyok, hogy már ismerem Virágot! Jó tudni, hogy Deni jó kezekben van, és ilyen törődő, gondos gazdija van... Majd szólok neki, hogy nézegesse a blogot! Megfogadhatná a tippjeimet!!! Vicc volt!!! Szeretem Virágot!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy szőrszálon múlt! (igaz történet alapján)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A faluban van egy kisebb tó. Éppen arra sétáltam, és láttam, hogy egy apró yorkshire kutyus, szinte mindenkire ráugat. Pont mellette mentem el, de rám nem ugatott. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szia, mi a neved?!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szia... 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mondta, és körbeszaglászott. Három emberrel volt, két szülő, és egy kislány állt mellette. Nézték, ahogy ismerkedünk. A kislány fogta, gondoltam, ő lehet a gazdája.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Deni vagyok. Barátságosnak tűnsz! Nem jössz velünk, kedves....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Szoffy. Így hívnak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Velük mentem. Kicsit furcsáltam, hogy mindenkire ráugat. De, végülis kutyából van! Csak, ilyen apró kutya, még egy nagy rottweilerre is ráugat?! Mentünk, és Deni bedugta pár kerítésen a fejecskéjét. Olyan aranyos volt, ahogy megugatta a kiskutyusokat! Mondjuk, az állatok nem nagyon szoktak egymásra ilyeneket mondani... De akkor is aranyos! Egy romos, régi házhoz értünk... Két kisebb,(ha egyáltalán lehet őket kicsinek nevezni), és egy óriási kutya volt ott! Valami vezér féle lehetett... Keverékek... Természetesen oda is bedugta a fejét! És ugatott... Az a bitang nagy kutya is ugatni kezdett! De nem úgy, mint Deni, nem... Mint a sakál!!! Mérges volt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Deni! Ne már, gyere!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én is csak ezt tudtam kiabálni, meg a kislány is, aki sétáltatta. Egyszer csak... A nagy kutya bedühödött! Odarohant Denihez, és.... Bekapta a fejét! Ne! Jesszus!!!! Próbálta berántani a fejét! Húzta ki! A kislány sírt... Sírt, de nagyon!!! Én nyávogtam, nagyon hangosan! Nyüszítetünk mind a ketten! Hiszen, nem tudtunk mást tenni! A férfi meg állt, és nem tudott mit csinálni! Csak nézett! Mi is, de közben  sírtunk!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Deni!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindenki pánikolt. Egyszer csak a nő azt mondta:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Nem!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Odarohant, és húzta ki a szájából a fejét... Rémisztő volt! De hogy ne legyen nagyobb baj, a nagy kutya fejét is tolta hátra! Ütötte, vágta a fejét a vadállat kutyának! Hosszú volt, de sikerült!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Deni!! Hahó!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezt kiabáltam, de nem válaszolt. Nem is nyüszített! Nagyon féltem! És féltünk!!! A nő a kezében fogta Denit... Jött egy férfi... 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Jó ég! Segítek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiabált... Fogta Denit, és megnézte, hogy él e... Kiáltott:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Él !!! Gyorsan!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elfutottunk a kocsijukig. Beugrottak... És már mentek is el, az állatkórházba... Onnantól nem láttam őket. Féltem, hogy Deni... Ne beszéljünk róla... Bár a kórház nincs messze, de ilyen kicsi lábakkal, mint az enyéim, hát... Nem érnék oda egy nap alatt! De pici vagyok, és macska! Átvágtam a kerítésen, a bokorban, a háztetőn... Végig parkouroztam (parkűröztem) a fél falut... Bármit megtettem volna Deniért! Igaz, még csak kb. fél órája ismerem, de nagyon féltem őt! Leugrottam egy villanyoszlop közepéről, és... Ott volt előttem az állatkórház. A parkolóban volt a kocsi. Tehát ott vannak! Sajnos nem mehettem be egyedül, nameg semmi bajom nincs... Nem akarom feltartani szegény beteg állatkákat...Főleg nem Denit! Az egyik ablakból sárga, meleg fények áradtak ki. Odamentem, és bekuporogtam alá... Reszkettem, csikorogtak a fogaim, meg remegett a szám. Pedig nem volt hideg! Csak féltem! Meleg volt,pont jó idő... Kellemesen sütött a nap... El is aludtam... 1-2 órát aludhattam, és kijött a lány az ajtón... Még szipogott a sírástól, de óriási, megkönnyebbült mosoly volt az arcán... Jöttek utána a többiek. De Deni a kezében volt... El nem engette volna... Viszont óvatosan fogta őt! Beszáltak a kocsiba, és elhajtottak... Boldognak tűntek! Azóta még nem beszéltem Denivel, de remélem jobban van!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Kirándulás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egész olyan gyorsan történt... Én én... Az ablakomban ültem, mikor a mamiék kocsija egyszer csak elhajtott. Itthagytak? Ha mennek valahova, mindig szólnak! Az első gondolatom, igen, ez volt... Úgyhogy leszáguldás a lépcsőn, amíg nem látnak a papiék, gyorsan beugrottam a csomagtartóba... Először féltem, hogy itt hagyunk mindent... Szó nélkül! Féltem, de kicsit le is esett  egy kő a szívemről, mert együtt megyünk el a mamiékkal. Gondolkodtam út közben, és gondoltam, a papi meg a mami biztos nem hagytak volna itt! Ráadásul, a szomszédoktól se köszöntek el, pedig nagyon közel állnak egymáshoz! És tudják, milyen jóban vagyok minden állattal! Nameg, legalább ey búcsúpartit, vagy mit is szerveztek volna! Szóval, ezen törtem a fejem, és idegeskedtem, amíg meg nem hallottam azt a pár szót:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Remélem szép lesz a vár!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Akkor már tudtam, hogy nem megyünk el. Nem akartak itthagyni, és a barátaimat is még újra látni fogom! Hát nem szuper?! Egyszer csak megállt a kocsi... A sok zötykölődés után a csomagtartóban, kinyílott az ajtó is... Kivették a csmagokat, én meg mellettük kiugrottam. Szaladtam volna el, hogy ne vegyenek észre, de a szemem megakadt valami épületen! A mindenit!!! Annak ellenére, hogy nagyon régi volt, elég szép! Ebbe meg ki lakhat, hogy a fele falak leomlottak?! A mamiék egy kapu felé indultak, Szerintem a várnak a bejárata felé. Ott egy néni várta őket, aki csak hátulról, és messziről, denagyon ismerős volt! Ismét a gondolkodás vette el az időmet! Ami nem rossz dolog, csak cicáknak nem annyira ajánlatos!! Igen... Ahogy megfordultam, hogy elhúzzam a síkot, mert ők már rég bent voltak, csak a fejemet fordítottam el. Elindultam, tudjátok, olyan villámgyoran, amerre nézek, arra futok..... Igen! Hát, és éppen fal felé néztem!!! Jól belefejeltem, de futottam tovább (kicsit részegesen... Egy ablakot kerestem, de tudjátok milyen nehéz megtalálni a teremhhez való ablakot?! Az első ablakhoz még viszonylak könnyen eltaláltam, de nagyon  homályos, és szemcsés volt... Szóval, nem nagyon láttam be, ezért a szuperszónikus-ultra-mega-űber-hiper-szuper-giga-király hallásomra hagyatkoztam!!! Na jó, nem ennyire szuper. De azért áthallok az üvegen!!! Az a nő beszélt, aki körbeviszi őket. Az az idegenvezető, vagy ki! Nagyon ismerős volt a hangja! Biztos hallottam már valahol!!! Mindent elmondott. Mindent nagyon, nagyon, nagyooooon réészletesen! Röviden: unalmas volt! Mentek a másik terembe! Balra mentek, ami azt jelenti, hogy most le, aztán a kerítésre, balra, fel a tetőre, előre, futás jobbra, lemászok itt... És már ott is vagyok! Igen, ez nagyjából így ment! De ismét megtaláltam az ablakot! Ami már nem csak homályos, de már színes is volt! Ami azt jelenti, hogy kevesebbet hallok! Vagy nem?! Nem? Okés, bocsi! Mindegy! Ez hülyeség volt! A nő megint rengeteget beszélt és beszélt, és beszélt.... Nameg, még beszélt is... Sokat! Itt se történt semmi érdekes, de azért figyeltem, mert nekem figyelnem kell a mamiékra, mint szuperhős macska! Vagyis szuperszónikus-ultra-mega-űber-hiper-szuper-giga-király halláá...................... ÉéÉÉééééés megint elmentek! Igyekeztem ismét megkeresni a megfelelő nyílást. Vagyis ablakot. Valamiféle kamrába mehettek be, mert csak egy odatartozó ablakot találtam, és az nagyon pici volt. Nem vagyok valami nagy macska, bár azért elég szuperszó..... Tehát értitek, nem vagyok nagy darab cicus, de az az ablakpárkány! Hát, még nekem is pici volt! Az ablak meg koszos. Úgyhogy most is csak hallgatózni tudtam! Igen, a szuuuuuuuuuuu......... Erre most nincs idő! Mármint van, csak figyelnem kell! Meg mesélni persze! Így hát éppen hogy tudtam kapaszkodni azon a pici ablakon, és pont hogy megtudtam állni azon a csöppnyi párkányocskán! Csak egy kicsit fészkelődtem arrébb, de nicsak, beláttam a terembe. Vagy kamrába. Az mindegy! Nos, amin mondtam, olyan helyen voltak, ahol elég sötét volt! Nem nagyon láttam valamit, de egy gyertyát gyújtott a nő, aminek a fényében megvillant az arca! Dehát ő nem?............................................... És gyorsan lecsúszott a lábam az ablakból, egyszóval leestem!!!!!!!!!!!! Igen, a macskák talpra esnek! Nos, én is, csak én ezt nem valami sokszor gyakoroltam! Ez persze látszott, mert ott kepesztettem szétcsuszott négy tappancskával a földön, a hasam is súrolta a földet! De mintha a lábaim között szakadék lenne! Úgy álltam, vagy nem is tudom mit csináltam ott! Csak azt tudom, hogy úgy, abban a pózban ledermettem! És csak álltam, álltam, és vártam, hogy történjen valami... Előttem egy óriási ajtó volt. Kilépett rajta a mami, a papi, és... Amy néni! Ő volt az idegenvezető... Az utcánkban lakik, és nagyon aranyos! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-Kiscicám! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kiáltott a mami, és felkapott az ölébe... Mivel Amy néninek nem volt több dolga, együtt hazavittük a kocsival. Otthon a mami beszélt velem, hogy ne csináljak ilyet, és bár azt gondolta, semmit sem értek, mindent jól átgondoltam, amit mondott... Szóval, ez az én első történetem, valahol messzebb... Egy várban!!!

 

 

 

 

&n

Oldal: Történetek a napjaimról
Cica kölyök - © 2008 - 2024 - cicakolyok.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat